Bartók Béla

A 20. század első felének magyar zenéjére kétségkívül elsősorban Bartók Béla és Kodály Zoltán munkássága nyomta rá a bélyegét.

Zenei eszmélésük után mindketten a népdal felől érkeztek, ám – a közvélekedéssel szemben – más utakat jártak be.

„Míg Kodály a romantikából kinőtt nemzeti stílussal ötvözi a népdalt, Bartók azt alapelemeire lebontva a XX. század zeneszerzői feladataival méri össze, s alkot zenetörténeti jelentőségű szintézist.

Így lesz Kodály elsőrendű reprezentánsa nemzeti zenénknek, Bartók pedig az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb alakja."

Kodály 1923-ban komponálta Pest, Buda és Óbuda egyesítésének ötven éves jubileumára a Psalmus Hungaricust.

Ezután teljes munkabírását és tekintélyét a zenei nevelés színvonalának emelésére, s ennek részeként a kórusmozgalom megteremtésére, kiteljesítésére fordította.

Zeneszerzői munkásságát, már egyértelműen a népdalok befolyásolták:

Háry János (1927),

Marosszéki táncok (1930),

Székely fonó (1932),

Galántai táncok (1933).

A második világháború után az új rendszer támogatta a zenei élet kiterjesztésére tett erőfeszítéseit, zeneiskolák sora alakult, az oktatási rendszer korszerűsítése céljából kidolgozott módszerét („Kodály-módszer”) széles körben alkalmazták a világon. 1967-ben hunyt el.

Bartók Béla 1911-ben komponálta A kékszakállú herceg vára című operáját, amit azonban csak 1918-ban, A fából faragott királyfi című táncjáték sikere után mutattak be.

A két háború között, elismert zongoristaként, sokat koncertezett itthon és külföldön.

1936-ban készült Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című műve, 1939-ben a Divertimento.

Amerikai emigrációjában írta a Concertót, a Szólószonátát hegedűre, A III. zongoraversenyét és a Brácsaversenyét már nem tudta befejezni.

1945. szeptember 26-án hunyt el, hamvait 1988-ban szállították haza, a Farkasréti temetőbe.

A korszak fontos komponistái voltak még Dohnányi Ernőt és Weiner Leó.

A század folyamán – a második világháború előtt és után, valamint 1956-ban – magyar zenészek sora hagyta el az országot,

és külföldön szerzett világhírt, a karmesterek közül például Doráti Antal, Ormándy Jenő, Reiner Frigyes és Solti György nevét lehet megemlíteni, de a hangszeres művészek között is voltak szép számmal (Cziffra György, Frankl Péter, Pauk György, Vásáry Tamás).

 

A személyi állományában kétségkívül meggyengült zenei élet itthon maradt tagjai közül Ferencsik János és Lehel György, Fischer Annie, Kovács Dénes, Lehotka Gábor, Svéd Sándor, Székely Mihály és mások biztosították a magas színvonalú zeneéletet.

 

A Kodály utáni korszak új szemléletű komponistái közül néhány:

Balassa Sándor, Bozay Attila, Durkó Zsolt, Kocsár Miklós, Kurtág György, Láng István, Ligeti György, Maros Rudolf, Mihály András, Petrovics Emil, Soproni József, Szokolay Sándor, Szőllősy András.

Az 1970-es években már külföldi iskolázottságú komponisták is jelentkeztek: Dubrovay László, Eötvös Péter, Victor Máté. Később Decsényi János, Dukay Barnabás, Gyöngyösi Levente, Orbán György, Selmeczi György és mások is szerepet kaptak műveikkel.

 

A hatvanas évektől sorra alakultak az országban a vidéki szimfonikus zenekarok (Miskolc, Pécs, Szombathely, Győr, Szeged, Debrecen stb.), világhírű kamaraegyüttesek (Bartók Vonósnégyes, Liszt Ferenc Kamarazenekar).

Új előadóművész generáció robbant be a hangversenyéletbe: a zongoristák közül Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András, azután Jandó Jenő, később Bogányi Gergely, további hangszeresek például Kelemen Barnabás, Onczay Csaba, Perényi Miklós, Szenthelyi Miklós, Szabadi Vilmos.

 

A század utolsó évtizedeiben olyan énekesek tűntek fel, akik keresett és ünnepelt művészeivé váltak a világ neves operaszínpadainak: Gregor József, Marton Éva, Polgár László, Rost Andrea, Sass Sylvia.

Fiatal karmesterek sora is világhírre tett szert: Fischer Ádám, Fischer Iván, Hamar Zsolt.