A
könnyűzene műfaja, és maga a kifejezés is, az 1830-as években alakult
ki, a szórakoztató zene szinonimájaként,
főleg a párizsi mulatókban és
kabarékban alakult ki.
A magyar könnyűzene a 19. század derekán jött létre.
Forrásai
a nyugati, elsősorban német, francia, olasz dalok voltak, de merített
az operettből, a lokálok, revüszínpadok,
kabarék kupléiből és – nem kis
részben – az új média, a dalok nélkül elképzelhetetlen romantikus
hangosfilmek melódiáiból.
Elterjedését a rádió és a filmek
segítették, első nagy sztárjai is a filmekből kerültek ki: Karády
Katalin, Jávor Pál, Gózon Gyula, Tolnay Klári.
A filmdalok
hatalmas sikereket arattak, sokszor a film sikerességében is döntő
szerepet játszottak
(„Ez volt a vesztem”, „Hallod-e Rozika te…”, „Egy
csók és más semmi”, „Köszönöm, hogy imádott”, „Pá, kis aranyom…”,
„Meseautóban”).
Sok színész a kabarékban aratta sikereit, az ő dalaikat
gyakran a rádió népszerűsítette, és megjelent a hanglemez is.
A
második világháború után az ún. tánczene vette át a könnyűzene
szerepét:
Ákos Stefi, Breitner János, Géczy Dorottya, Hollós Ilona,
Kazal László, Zsolnai Hédi és mások arattak országos sikereket, a
rádióból a Szív küldi szívesen című dalküldő és kívánságműsorban az ő dalaikat kérték.
A
„szocialista” filmek is ontották a slágereket („Egy boldog nyár
Budapesten”, „Kétszer kettő néha öt”, „Egy Duna-parti csónakházban”
stb.).
Az ötvenes évek elején a mozgalmi dalokra és a szovjet
hatásra létrejött, csasztuskákra emlékeztető dalok is megjelentek a
rádióban, filmekben („Mint a szélvész száll a gépünk”).
Az
ötvenes évek elején ideológiai viták folytak a sajtóban a slágerekről,
az amerikai dzessz és blues, illetve előadóik nemkívánatosak voltak,
elítélő cikkek jelentek meg, ha egyáltalán megemlítették őket
(„ritmusorgia”, „kakofónia”, „erotikus, idiotisztikus szövegek”).
Nyugati lemezek elsősorban külföldet járó sportolók révén kerültek be az országba – illegálisan.
Az
1960-as években jelentek meg a tánczene új szerzői és énekesei:
Mikes
Éva, Németh Lehel, Kovács Erzsi, Koós János, Korda György, Sárosi
Katalin, Vámosi János, Toldy Mária, Záray Márta. Néhány előadó külföldi
számok előadásával is próbálkozott, de a korabeli kultúrpolitika csak
az olasz–francia, esetleg német slágereket engedélyezte.
Külföldi
énekesek is kezdtek vendégszerepelni Magyarországon:
Vico Torriani,
Yves Montand. A táncdalok iránti érdeklődést a Magyar Rádió naponta
sugárzott tánczenei műsorokkal, a Magyar Televízió pedig
Táncdalfesztiválok sorozatával igyekezett kielégíteni.
A rendezvényeket egy későbbi elemző írás „össznépi giccsparádénak” nevezi.
A minta az egyébként is preferált olasz tánczene hasonló seregszemléje, a San Remó-i dalfesztivál volt.
Az első Táncdalfesztivált 1966-ban rendezték meg.
A
rendezvény országos közfigyelem jegyében zajlott, de az Illés-együttes,
a hazai „beat” reprezentánsa, hatalmas botrányt keltett a „Még fáj
minden csók” című számmal, és szintén óriási port kavart a verseny
győztese, Kovács Kati a beat-korszak egyik emblematikus énekesnője „Nem
leszek a játékszered” című dalával, aki már az előző évi Ki mit tud?ot
is megnyerte.
A fesztiválok új, fiatal táncdalénekeseket hoztak a
felszínre:
Ambrus Kyri, Fenyvesi Gabi, Harangozó Teri, Kovács József,
Mary Zsuzsi, Poór Péter stb.
