A magyar zene kezdete időtlen mélységekbe nyúlik vissza. A modern zenetudomány összehasonlító vizsgálatai azt mutatják, h

ogy a magyar zene eredetét illetően Belső-Ázsia népeinek népzenéjéhez

fejlődését tekintve pedig Európa különböző népzenei és klasszikus zenei hagyományaihoz kapcsolódik.

Erre épült az a magyar klasszikus zenei kultúra, amit a 18-20. századi európai zeneművészet is számon tart.

 

A magyar zene kezdete

A honfoglaló magyarság zenéjéről nincsenek pontos ismereteink,

de az összehasonlító zenetörténet a népzenegyűjtés eredményeinek felhasználásával a régi diatonikus siratókban

és pentaton dallamokban találta meg az ugor és türk eredetű gyökereket.

Levédia idejéből a bizánci, majd a honfoglalás utáni időkből szláv zenei hatások is kimutathatók.

A kereszténység felvételével Magyarország a nyugati műzenei hatás volt a domináns.

Első hangjegyes emlékeinket 11. század végi szerkönyvekben találhatjuk meg, de ezek még neumaírással készültek, ami nem jelöl pontos hangmagasságot.

Az első vonalrendszerre írt kották a „Pray-kódex”-ben találhatók meg.

A templomi zene mellett a világi és népzenei élet is virágzott.

A nyugati stílust a királyi udvarokba érkező trubadúrok ismertették meg, de korabeli világi műzenéből semmi nem maradt fenn a forrásokban.

Az egyszólamúság nyilván továbbra is dominált, de egyre erőteljesebben jelen volt a nyugati típusú polifon műzene is.

Mátyás idejéből feljegyzések szólnak arról, hogy a király Galliából és Germániából szerződtetett énekeseket.

Beatrixnak külön énekkara volt, maga jól és szívesen játszott hárfán. Fontos zenei forrásunk ebből a korból a Mátyás-Graduále.

A török hódítás nagy visszaesést okozott a magyar zenei életben is,

persze működtek a szabad területeken neves karmesterek, zeneszerzők (például Kájoni János), de tevékenységük nem tudott területileg kiteljesedni.

Pedig a zenei élet nem lehetett fejletlen, ha Bakfark Bálint, aki zenei képzettségét még itthon kapta meg, világhírű lantművésszé vált külföldön.

A 17. századra a világi zenében a históriás énekekről (nagy mestere Tinódi Lantos Sebestyén)

a hangsúly az önálló lírai dalokra tevődött át (Balassi Bálint), a hangszeres tánczene területén kiemelendők az „ungerascá”-k, „ballo ungeresé”-k.