Telharmonium, Thaddeus Cahill 1897

Az elektronikus zene nemcsak az utóbbi időszak technológiai robbanásának következménye.

Már időszámításunk előtt is készültek olyan mechanikus berendezések és hangszerek, melyek automatizáltak voltak, emberi beavatkozás nélkül keltettek ilyen-olyan hangokat.

Ilyen volt például Ktészibiosz találmánya, a hydraulis.

Az i. e. 3. században élt görög tudós több más víznyomáson alapuló gépet is feltalált. Számtalan feljegyzés és érdekes szerkezetek, zenedobozok, muzsikáló verklik teszik a történetet bámulatossá.

Azonban elektronikus zenéről nagyjából a 19. század közepétől beszélhetünk.

 

Története

Kezdetek

Valdemar Poulsen Telegraphonja 1898-ból

Trautonium, 1928

Maga az elektronikus hullámokkal történő hangtovábbítás Alexander Graham Bell ötlete.

Az általa feltalált hangtovábbító eszköz legfontosabb része a membrán, mely az emberi fül működését másolja. Tulajdonképp a mai napig is ez a lelke a mikrofonoknak, és hangszórók többségének.

1878-ban Thomas Alva Edison szabadalmaztatta a kézi hajtású fonográfot, melyre évekkel később egy tölcsért is szerelt.

A zenészek fellépéseiket az 1890-es évek elejétől kezdték rögzíteni, 1892-ben pedig megjelentek az első lapos gramofonlemezek.

1902-ben Valdemar Poulsen szabadalmaztatta az első mágnesességen alapuló hangrögzítő berendezést, a drótfelvevőt.

 

Az első hangszerek

Az első elektromechanikus hangszer a Thaddeus Cahill által 1897-ben kifejlesztett Teleharmonium vagy Telharmonium volt.

A hangszer egyszerű használhatóságát akadályozta a héttonnás tömeg és a tehervagonnyi méret.

A nagyjából 18 méter hosszú berendezésben Edison-dinamók képezték, és telefonzsinóron juttatták el a hangokat a hallgatósághoz.

Az első praktikus elektronikus hangszernek a Theremin tekinthető, melyet professzor Leon Theremin fejlesztett ki 1919 és 20 körül.

Másik korai ilyen hangszer volt az Ondes Martenot, melyet Olivier Messiaen használt előszeretettel a Turangalila Szimfóniában.

Ez a hangszer népszerű volt még olyan, elsősorban francia komponistáknál, mint Andre Jolivet.

 

Háború utáni évek: 1940–1950

Elektronikus zene történelem és konkrét zene

A második világháborút követő időszakban az elektronikus zene arra volt hivatott, hogy haladó komponistákkal az élen felülmúlja a tradicionális hangszerek határait.

A nagy számban írt modern elektronikus zenei kompozíciókat csak a kezdetnek tekintették a konkrét zene és a hangfelvevők kialakulásánál 1948-ban, hogy mihamarabb kialakulhasson az első korai analóg szintetizátor.

Az első konkrét zenei művet Pierre Schaeefer írta, ki olyan avantgárd klasszikus komponisták oldalán dolgozott, mint Pierre Henry, Pierre Boulez és Karlheinz Stockhausen. Stockhausen több évig dolgozott a Kölni Stúdió elektronikus zenei részlegének tagjaként, ahol elektromosan keltett hangokat próbáltak ötvözni hagyományos zenekarokkal.

Max Mathews számítógépet kezdett használni zenekomponáláshoz a Bell laboratóriumban 1957-ben.

Szintén ebben az évben alkották meg az eindhoveni Philips laboratóiumban a Song of the second moon című számot Tom Dissevelt és Kid Baltan. Ismert komponisták voltak még ezen a területen Edgar Varese és Steve Reich.

A Radiophonic – a BBC különleges hangeffekt műhelyében – Ron Grainer és Delia Derbyshire megalkotta a Doctor Who című televíziós produkció zenei témáját.

 

1960-tól 1970-ig

Habár az elektronikus zene, mint klasszikus vagy művészi kompozícióként kezdte hódító útját, néhány éven belül a populáris kultúra részévé vált, igaz, ekkor még változó lendülettel.

Az 1960-as években Wendy Carlos két számottevő albummal népszerűsítette a korai szintetizátoros zenét: a The Well Tempered Synthesizer-rel és a Switched On Bach-hal, mely klasszikus barokk zenei részleteket dolgoz fel egy Moog szinti segítségével.

Mivel a Moog egy monofonikus hangszer volt, így Carlosnak rengeteg stúdióidőre volt szüksége, hogy soksávos zenéjét elkészíthesse.

A korai masinák közismerten instabilak is voltak és nagyon könnyen elhangolódtak.

Ezek ellenére néhány zenész, mint Keith Emerson az Emerson, Lake & Palmerből, magukkal vitték a turnékra.

A teremint, annak ellenére, hogy hihetetlenül nehéz volt rajta játszani, mégis használták olyan jeles popzenei alkotásokban, mint a Beach Boys „Good Vibrations” című zenéje.

Ezek után itt volt még a Mellotron is, mely a Beatles Strawberry Fields Forever-jében jelenik meg, és háttérhangszerként hallható a Yes It Is-ben is.

Azonban nemcsak Moog volt az egyetlen szintetizátorfejlesztő.

A Nyugati Parton Donald Buchla is ilyen hangszerekkel kísérletezett, ám ezek a Moog-októl eltérően billentyűzet nélkül készültek.

Ahogyan a technika fejlődött és a szintetizátorok egyre erőteljesebbek és hordozhatóbbak lettek, egyre több rockbanda fogadta kegyeibe és építette be muzsikájába.

Példaként, mint relatív korai felhasználókként felhozhatók olyan együttesek, mint a The United States of America, a The Silver Apples és Pink Floyd.

Habár nem minden zenéjük volt elektronikus (kivéve a The Silver Apples-t), de a zenei hangzásukat igenis a szintetikus elemek határozták meg.

 

A nyugatnémet Kraftwerk zenekar 1976-ban

Az 1970-es években a stílust elsősorban a Kraftwerk karolta fel, akik különféle elektronikákat használtak, hogy szimbolizálják és néha mulatságosan ünnepeljék a modern és technikai világ elidegenülését; 1975-től a zenéjük tisztán és kompromisszumok nélkül elektronikus. Nyugat-Németországban elsősorban elektronikus zenékkel váltak populárissá olyan együttesek, mint a Tangerine Dream, és a Can.

A dzsessz műfajában erősített akusztikus hangszerek és szintetizátorok hangjainak keveredése határozta meg a hangzást, mint például a Weather Report felvételein. Joe Zawinul, a szintizenész ebben az együttesben több ilyen formáció összeállításán is fáradozott.

A híres jazz-zongorista Herbie Hancock bandájával, a The Headhunters-szel 1970-ben hallgatóit az elektronikus és szintetizált hangok széles palettájával kápráztatta el, mely hangzás még jobban kinyílt a Future Shock albumon, mely Bill Laswell közreműködésével született meg az 1980-as években.

Ezen albumon látta meg napvilágot a híres Rockit, 1983-ban.

Olyan zenészek, mint a Tangerine Dream, Brian Eno, Vangelis, Jean Michel Jarre, a japán komponisták közül Tomita Iszao, Kitaró szintén terjesztették és popularizálták az elektronikus zenei hangzást.

A filmipar ugyancsak széleskörűen kezdte felhasználni a hangzást a filmzenékben; nagyszerű példa az elsők közül Stanley Kubrick filmje, az Anthony Burgess novelláján alapuló „A Clockwork Orange”.

Az 1956-os Forbidden Planet című film zenéjéhez elektronikus kottákat használtak, de a felvétel során szintetizátorokat még nem.

Ahogy az elektronikus zenei hangzás egyre népszerűbb lett, úgy lett egyre inkább bevett szokás a filmes felhasználás is.

Elektronikus hangzásokkal és hangeffektekkel teremtettek hangulatot olyan sci-fi alkotásoknál, mint például a Szárnyas fejvadász (zeneszerző: Vangelis). Több elektronikus zenei előadó és csapat is teljes filmzenei anyagokat készített.

 

Késő 70-es és késő 80-as évek

Az industrial és az elektropop

A késő 70-es és korai 80-as években erőteljesen megindult az elektronikus hangszerek fejlesztése.

Az analóg szintetizátorok átadták helyüket a digitális szintiknek és sampler-eknek.

Ezek az első hangmintavevők a korai szintikhez hasonlóan nagyméretű és megfizethetetlenül drága berendezések voltak – olyan cégek, mint a Fairlight és New England Digital 100 000 dollárokért adtak el hangszereket.

Az 1980-as évek közepén ezen zeneeszközöket leváltották az olcsó és elérhető árú mintavevők.

A késő 1970-es évektől rengeteg zenét alkottak ezekkel az eszközökkel.

Olyan formációk, mint a Heaven 17, Severed Heads, The Human League, Yazoo, The Art of Noise, Orchestral Manoeuvres in the Dark, Depeche Mode és a New Order új fejezeteket nyitottak az elektronikus zenei jelentésben.

A Fad Gadget nevét egyenesen a new wave elektronikus zenei vonatkozásának atyjaként aposztrofálják.

A zenegépek művi mivoltából kiindulva nagyszerű lehetőséget biztosítottak a véletlenszerű, nem harmonikus, statikus zajok létrehozásához, ami az indusztriális zene műfajához vezetett.

A stílus úttörő csapataihoz tartozik a Throbbing Gristle (mely 1975-ben kezdte működését), Wavestar and Cabaret Voltaire.

Néhány formáció, mint a Nine Inch Nails, KMFDM és a Severed Heads kalandozó felfedezéseket tettek a konkrét zene birodalmába és az onnan szerzett „kincseket” alkalmazták a mechanikus tánczenékben.

Számos együttes kreált eközben durvábbnál durvább elektronikus muzsikákat.

Míg időközben mások (Front 242, Skinny Puppy) ezeket a kemény hangzásokat kombinálták a korábbi pop-orientált motívumokkal, megalkotva az electronic body music-ot.

Karöltve az elektronika és indusztriál iránti növekvő népszerűséggel, számos alkotó a dub muzsika megalkotásán fáradozott.

Figyelemre méltó producer volt ezen a területen Adrian Sherwood, kinek az On-U Sound elnevezésű címkéje volt 1980-ban felelős az indusztriál és a zajok esztétikájának ötvözéséért olyan nevekkel az élen, mint Tackhead, az énekes Mark Stewart és még sorolhatnánk.

Ez kövezte ki az utat az 1990-es években népszerű dub-hoz, olyan együttesek vezetésével, mint a Meat Beat Manifesto és a későbbi downtempo és trip-hop producer páros, Kruder & Dorfmeister.

 

1980-as évektől a korai 2000-es évekig

A techno, a house és a trance útja

A chicagói house, a detroiti techno hangzás a korai 1980-as években és a későbbi angliai bázisú acid house vonal a késő 80-as és korai 1990-es években csak olaj volt a tűzre, hogy az elektronikus zene fejlődése és elfogadottsága kiteljesedjen és megtalálja helyét a táncparketten.

Az elektronikus kompozíciók gépek által generált ritmusképletei jóval precízebbek, mint amire egy tradicionális ütőhangszeres képes lenne.

A használható elektronikus hangszerek árainak zuhanása azt jelentette, hogy a popzene jelentős része elektronikusan készült. Olyan művészek, mint Björk, Moby hamar popularizálták a változatos formákat a fő zenei áramban (mainstream).

A 1990-es években, a török elektronikus zenei producer,Murat Ses publikálta műveit, melyek keleti, közép-ázsiai és anatóliai zenéket egyesített: „az idő és határok nélküli összefüggés kultúrák és civilizációk között”.

Alexandre Bischof Dark Lounge – a modern elektronikus zenét ötvözi hazájának szamba gyökereivel, és viszi elvont és sötét irányba a hangokat.

 

Elektronikus zene napjainkban

Az ezredforduló eljövetele után az elektronikus zene egyre nagyobb bázist talált magának.

A kezdeti, kísérletezgetős garázs-műfajból elismert zenei irányzat lett.

A világ legnagyobb DJ-i popsztároknak kijáró tiszteletet kaptak.

Elég ha csak Tiësto-ra, Armin van Buurenre, vagy John Digweedre gondolunk. Egyre több ilyen szórakozóhely nyílt, és a fesztiválok közt is szuverenitást vívott ki magának a stílus.

Elég csak a szerbiai EXIT fesztiválra, vagy a miami-i WMC-re gondolni.

Megjelentek az első rádióállomások, amik csak ilyen zenével foglalkoztak.

Ilyen volt a Kiss100, vagy a Proton Radió.

A „popularizálódással” már nem elektronikus zenéről kellett beszélnünk, hanem nevükön kellett nevezni a kialakuló új stílusokat is.

Egyre plasztikusabban domborodott ki a deep, a chillout, a minimal, a progresszív és még lehetne sorolni.

Igaz persze az is, hogy a különböző stílusok között nagyon nagy az átjárás.

Sokszor még maga a DJ, producer se tudja, hogy éppen trance vagy progressive számot alkotott.

Az elektronikus zenét ellenzői – hibásan – gyakran nevezik „tuc-tuc” zenének.

 

Stílusok

• Acid house
• Acid trance
• Ambient
• Big beat
• Breakbeat
• Breakcore
• Chillout
• Dark Ambient
• Deep house (Deep)
• Drum and bass
• Dubstep
• Chiptune (8-bit, Nintendocore)
• EBM
• Electro
• Experimental
• Glitch
• Goa trance
• Hardcore
• Hardstyle
• Hard Trance
• House
• IDM (A.K.A. Braindance)
• Industrial
• Jungle (Ragga-jungle)
• Micro house
• Minimal
• Nu jazz
• Progressive (Progresszív, Progresszív house)
• Rave
• Speed garage
• Techno, Hard techno
• Tecktonik
• Trance
• Trip hop